Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nevetni kezdtem

2008.08.14

Nevetni kezdtem

 A Bartók Béla Ének-zenei Általános Iskola 50. születésnapjára

Engedjék meg, hogy személyes legyek. Noha nem szeretek magamról beszélni, ez most elkerülhetetlen lesz. Mert már észrevettem rég, hogy a két dolog nálam összetartozik: ha a Bartókról beszélek, magamról is beszélek. De fordítva is igaz: ha magamról beszélek, a Bartókról is beszélek. Ezért vagyok mérhetetlen zavarban, amikor a bartókos időkről kell szólnom: túl sok, túl fontos, hozzám túl közel álló emlék jut eszembe. És lám, máris pontatlan vagyok, mintha ezekről az emlékekről csak úgy meg lehetne feledkezni, hogy egy-egy óvatlan pillanatban az eszembe jussanak. Mintha nem érezném úgy, hogy az itt töltött évek a mai napig meghatároznak. Mégis szeretem remélni, hogy nem a törvényszerűen elmúló gyerekkor utáni nosztalgia az, amit a Bartókra gondolva érzek. Szeretném hinni, hogy a bartókosság igenis élő hagyomány. És nem csak azért, mert ma is éltetik, hanem azért is, mert bennünk, akik a Bartókban nőttünk fel, él tovább. Hát igen, vannak helyzetek, amikor nem lehet elkerülni a nagy szavakat. És noha mindig is előszeretettel használtam a bartókosság kifejezést, azt hiszem, túl közel érintett ez a fogalom, hogy bármikor is tisztán értettem volna, mit jelent. Bár soha sehol semmilyen búcsúbeszédet nem mondtam – nem szeretek búcsúzni, így azzal hitegetem magam, mintha sehonnan se mentem volna el –, de hetedikesként én mondtam a ballagóknak a búcsúztató beszédet. Tisztán emlékszem, ahogyan tíz évvel ezelőtt állok az aula közepén, balra, jobbra és a lépcsőn diákok, és emlékszem, a bartókosságról beszélek, amiről azt mondom: az nem változik, azt nem veheti el semmi. Csak később döbbentem rá, hogy mindennek forradalmi éle lehetett, ebben az évben történt ugyanis az első iskola-összevonás. Az iskola-összevonás, amelyről olyan régen beszéltek már nekünk, amivel olyan rég ijesztgettek már minket, hogy alig hittük, egyszer tényleg megtörténik. Én annak a korosztálynak vagyok a tagja, amelyik, nem tagadom, a délutáni napköziben még azért kezdett lázas szervezkedésbe, hogy az iskola önállóságának megmaradásáért tüntető szórólapokat készítsen. Az idő persze megmutatta, hogy az élet nem változik meg az intézmény nevének megváltozásával, vagy ha igen, hát nem egyik pillanatról a másikra, és változatlan maradni úgysem tud semmi sem. Vagy mégis. Mondják, az iskola mint a tudásátadás intézménye csak úgy kerülheti el az anakronizmus veszélyét, ha korszerű értékeket ad át. Nos, mindannyian tudjuk, értéket magát átadni nem lehet. Nekem nem tanította meg az iskola, hogy a barátság fontos dolog, épp csak életreszóló barátokat adott. Nem tanított meg a művészet kivételességére, épp csak olyan közeget teremtett, ahol a világ legtermészetesebb dolga volt zenélni, rajzolni. Nem beszélt a szeretet fontosságáról, épp csak mindenki figyelt a másikra, épp csak olyan karácsonyi ünnepségeknek voltam a részese feldíszített, szőnyegtakart tornateremben, hogy kétszáz ember egyszerre érezte a meghittséget. Ám ha végiggondolom az általános iskola nyolc évét, ha magam elé képzelem a tantermeket, a földszint könyvtárszobaszerű magyartermét, ahol ebéd után Hacsek és Sajó-jeleneteket próbáltunk vagy az emelet árnyas biológiatermét, ahol én mindig a hatalmas akvárium két lomha teknősét figyeltem, ha már végleg feladtam, hogy megértsem az egy- és kétszikűek közti különbséget, vagy annyi más helyet, az udvaron kialakított csúszkapályákat, vagy csak ahogy telente megcsillant a befagyott hón a fény, vagy ha a befejezhetetlen röhögésekbe torkolló ebédekre gondolok, nos, akkor mindig öröm fog el. Soha nem tudok úgy elérzékenyülni a bartókos időkre gondolva – pedig van hozzá érzékem, higgyék el –, hogy ne az öröm üssön át az eltűnt idő fájdalmán. Nem szeretek búcsúzni, így azzal hitegetem magam, mintha el se mentem volna – talán ezért is volt, hogy amikor a saját ballagásomon kinn álltunk az udvaron fehér-fekete ünneplőben, és felcsendült a már annyi ballagáson hallott dal, a Zene, az kell, és amikor aláhulltak az elmaradhatatlan rózsaszirmok, nem kezdtem el pityeregni, ahogy várható lett volna, hanem nevetni kezdtem, kuncogtam folyamatosan, és nem számít, hogy min, nem számít, hogy milyen viccet is mesélt ekkor a mellettem álló osztálytársam, hanem az az öröm a fontos, ami mindig a pillanatnak, de a pillanaton túlinak is szól, amit a Bartóktól útravalóul kaptam, és ami valóban változhatatlan. Turi Tímea

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.